„Együtt jártak már több mint egy éve, boldogan sétáltak mindig kéz a kézben. Örültek egymásnak, csak egymásért voltak, amiért a szüleik eleinte szóltak, de beletörődtek, hisz nem tudták egymástól eltiltani őket. Elég volt nekik mit egymástól kaptak, szerelmüknek határt sohasem szabtak. Élvezték a száguldást a hosszú utakon, szálltak egymás mellett külön motoron. Két motoros útja soha el nem vált, bánatuk, ha volt is az úton tovaszállt, a látóhatár szélén, ha két motoros megjelent, leírni ezt nem lehet, ezt érezni kell. Fekete bőrruha fekete szkafander, fekete bőrnadrág s nem egyszerű farmer, fekete csizmában s nyakukban kendővel, szálltak versenybe a száguldó felhőkkel. Hosszú utakon el s visszacikáztak, ott csak ketten voltak és egymásra vigyáztak. Egymás nélkül soha nem indultak útnak, egyetlen kérése ez volt a fiúnak. Féltette szerelmét, hisz ő volt a mindene, röviden tömören az egész élete. Ők is, mint más szerelmesek sokat veszekedtek, de csak addig tartott, aztán kibékültek, ám egy napon minden másként történt, nem tartották be a jól bevált törvényt. Távozás előtt a búcsú elmaradt, s mindez egy álom, egy félreértés miatt. Hosszú napokig nem is látták egymást, a szülők azt hitték, mindkettőnek van más, de őket kínozta egy titkos sejtelem, az egymás iránt érzett még mindig forró szerelem. Hihetetlen lassúsággal teltek a hetek, még nem békéltek a megsebzett szívek. Mindkettő bánkódott, mindkettő szenvedett, kínosan teltek a napok, éjjelek. Egyre csak azon törték a fejüket a békülés útja vajon melyik lehet. Egy csillagtalan borús éjszakán, elhatározásra jutott a lány. Tudta, hogy egyedül mit sem ér az élet, s szerelmétől bármikor bocsánatot kérhet. Fejében megszilárdul e hirtelen gondolat, nem is töprengett oly sokat, hirtelen gyorsasággal be is öltözködött, szájára szokás szerint fekete kendőt kötött. Barna hosszú haját most is fölcsavarta, hogy lány volt a ruhába, ki gondolta volna. Eszébe sem jutott, hogy megvárja a reggelt, föltette fejére a fekete szkafandert. Lenn az udvaron felült a motorra, csak akkor jutott eszébe, mikor már berúgta, hogy volt egy kérése a fiúnak: nála nélküle soha ne induljon útnak. Keze ekkor rátalál egy féltve őrzött képre, elővette megcsókolta s fölnézett az égre. Érezte, ha most el nem indul szíve nyomban meghasad, hogy mi járt ekkor a fejében örökre titok marad. Szemében ekkor már könnyek égtek, még egyszer jól megnézte a képet, majd visszatette a bőrkabát mögé. Gázt adott, ugratott,  s mire az utcájukból kiért már csak a motorjának, s az álmainak élt. Egész úton arra gondolt mi lesz, ha majd odaér, több volt neki szerelme, mint koldusnak a friss kenyér. Az út szélén vén fák sorakoztak, jó öreg barátok, jó öreg nyárfák, hisz ezt az utat már egy párszor bejárták. A motorost egy fénysugár követte, közben egyre több csillag kúszott fel az égre. Gondolatai már régen messze jártak, csak nézte az utat s  nem vette észre, hogy mindjárt oda ér a felbontott részre. Az utolsó pillanatban egy nagyot fékezett, de a sebességtől oly gyorsan megválni nem lehet. Ebben a pillanatban az járt a fejébe, hogy soha többé nem nézhet a fiú szemébe, meg nem ölelheti, kezét nem foghatja, ezután már többé meg sem csókolhatja. Hiába sietett vége mindennek, a szerelemnek, a boldogságnak, a csodás életnek. A halállal csatázva a szeme könnybe szaladt, hogy sietett, íme hoppon maradt. Fájdalmat leküzdve csendesen suttogott, a halál küszöbén a fiútól búcsúzott: ne haragudj rám, hogy elmegyek, de ígérem ezután is mindig veled leszek, légy boldog , akkor én is az leszek, emlékezz arra csak téged szerettelek. Egyetlen vércsík volt,  ami a szkafander alól a szájából kibuggyant s az arcán végigfutott. Ott feküdt az úton fekete ruhában a motor közelében a vén fák árnyékában.

Pontosan egy éve ennek az éjszakának a fiú eleget tesz becsület szavának. Megfogadta ugyanis még ott zokogva, hogy életében már csak egyszer ül motorra. A megbeszélt időben megjött a négy haver, a fején ekkor már fenn volt a szkafander, lenn az udvaron felült a motorra, gyászos tervét gyorsan újból átgondolta. Gázt adott ugratott, s mire az országútra kiért már csak a motorjának és az álmainak élt. A temető ott volt az országút szélén, a sír mit keresett a temető végén. Leszállt a motorról és letérdel elébe, húsz szál piros rózsát tett a fejfa tövébe. A szalagot eligazította, melyre nagy piros betűkkel ez volt írva: NEM TUDOK ÉLNI NÉLKÜLED. A régi emlékek újra felkavarták, a szívét nyugodni egy percig sem hagyták. A barátok ott álltak sorban mögötte, fekete kendőjét a fejfához kötötte. Elindult a motorhoz a jó öreg baráthoz, de mintha szívét kötötte volna a fejfához. A temető kapuban felült a motorra, baráti követték őt részvéttel sorba, így emlékeztek a hajdani barátra.

A hegyi szerpentin volt a tiszteletkör vége, az állandó útvonal régi szép emléke. A fiú arra gondolt mennyit motoroztak, hosszú hónapokig mily boldogok voltak, de ő elment itt hagyta, s már nem érdekli semmi, csak egyetlen gondolat: utána menni. Könnyes szemmel a kormányt markolta, s cseppet sem figyelt a kijelölt útvonalra. Egy hatalmas kanyart egyenesen véve, nagyot ugratott a tátongó mélységbe. Ekkor már este volt a csillagok ragyogtak, lenn a mélységben a vén fák suttogtak. Ott feküdt a fiú a fekete ruhában, a motor közelében, a holdfény árnyékában."

                            (Mila)